Számomra a horgászat, mint fogalom, elsőként egy gyermekeknek írt könyvecskéből alakult ki, ami sok képpel és hasznos tanácsokkal keltette fel az érdeklődésemet. Kíváncsiságom a szüleim szabad idejét csökkentve a tó partjára vezetett. Apukám segített bevezetni és tanítani ennek a csodálatos világnak megismerésére.
Gyermekként szerettem meg a horgászatot, 9 éves koromban, egy úgynevezett termőföldeket öntöző kis tavacskán, amelyben rengeteg kárász, keszeg élt. Nyári szünetekben biciklire pattanva kerestük egymást a barátokkal.
Hárman – négyen korán kelve, ablak alatt füttyszóra ébresztettük fel a cimbiket, mert akkoriban nem volt mobiltelefon. Sokszor kerékpároztunk a tavacska partjára, hogy élményeket szerezünk, és sok halat fogjunk. Nem számított a tűző nap, vagy a szakadó eső sem, ha horgászatról vagy versenyről volt szó. A csalikat helyben fogtuk a tó partján a nyári fűben, vagy a domboldalon a földet túrva pár szál gilisztát ástunk elő. Aki előrelátó volt és felkészült paprikás kenyérgyurmát gyúrogatott a zsebében, mint favorit csalit a kárászoknak. Horgászbotunk a tó partjáról gallyazva bodza vessző, vagy akinek jól ment és be tudta szerezni, jó kis üvegbot tároló orsóval. Ezek már komoly felszerelések voltak akkoriban.
Feeder mint fogalom ekkor még nem volt számunkra egyértelmű, csak az úszós és a fenekező horgászat létezett. Sokszor néztük a botunk spiccének rezdülését kapásjelző híján, amit rendszerint otthon hagytunk, pótolni persze lehetett a parton is félbetört náddal vagy kisebb gallyal.
A kis kárászok sűrűn rezegtették a spiccet, ezzel nagy örömöt okozva nekünk. Akár kora reggeltől késő estig is megállás nélkül is pecáztunk. Igaz a fogások sok esetben, tepsiben végezték. Itt még nem alakult ki a visszaengedési szellem. Csak úgy lehetett bizonyítani milyen szép fogásunk van, ha hazavittük a halat. Később, már ahogy cseperedtünk, úgy nagyobb és új vízterületre vágytunk. Hisz tudtuk, hogy a közelünkben van egy nagyobb víztározó, ahová engedély is kell. Ott vannak az igazán nagy halak. Így hát szüleink győzködésével felkerestük a Budapesti Horgász Szövetséget, hogy sikeres vizsgát tegyünk gyerekhorgászként. Egybotos peca csak kár, hogy úszós. Na, de se baj leszünk mi ifik is.
Teltek az évek és már lehetett a feedert gyakorolni. A botok még nem voltak olyan profik, mint manapság. Én előnybe helyeztem a lágyabb botokat, sokan a nagy távolságokat szerették, ott vélték a nagy halakat. Ehhez kemény botok és nagy orsók kellettek.
Akkoriban is drága dolgok voltak ezek, beszerzésük sem volt egyszerű. Csak a Jézuskában reménykedtünk, meg a szülői segítségben.
Ezáltal a távdobás a felnőtteknek és a tehetősebbeknek maradt. Nekem valójában megfelelt az olcsóbb felszerelés is, ami finomra volt hangolva. Nekem a finom peca élvezetesebb, mint órákig várni nagy halra.
Egyesülethez tartoztam és örültem, hogy horgászokkal, barátokkal vagyok körülvéve, ahol megoszthatjuk tapasztalatainkat is. Persze a furfangos öregek nem nagyon osztották meg a trükkjeiket, tudásukat, a titkos csalikat féltették. Sokan abban vélték az örömöt, hogy megfogják az éves halmennyiséget. Persze ez szabályos is. A limit az limit!
Én valahogy másképpen képzeltem a halakkal való bánásmódot, barátként és sportként. Talán a mai világ jobban mutatja be a horgászatot, védjük halainkat és a természetet, erre tanítsuk gyermekeinket is.
Versenyhorgászként segítem a horgásztársadalmat, a gyermekhorgászatot, hogy sok fiatal tehetség lépjen előrébb a horgászat és versenyek terén.
Maestro Fishing
